Halász Margit: Tavaszi tüzek
A 28. Debreceni Tavaszi Tárlat Friss Hajtás című tárlatának megnyitóbeszéde

Gyermekkoromban ilyentájt, kora tavasszal nem messze Debrecentől, Újléta-Ligeten divat volt felégetni a tavalyi száraz füvet. Nekem, szemlélődő kisgyermeknek egyszerre volt izgalmas és félelmetes látvány: csak nehogy elterjedten a szabadtéri tűz. Csak el ne égessen valamit, amit nem szeretnénk, hogy elégjen. Féltem és mégis vonzott. Amennyire csak tudtam közel merészkedtem a napsárga lángokhoz.
És tudják miért? Azért mert észrevettem, hogy ha a lángok fölött átnézek, megolvasztva látom a tájat. Vagy inkább úgy, mintha sűrű záporeső futna le az ablaküvegen. És azon át nézném. Nem tudtam vele betelni. Olykor szinte már mállani kezdett a cipőm talpa, éreztem, ég a lábfejem, toporogtam, de valami megmagyarázhatatlan erő ott tartott. Mára már tudom, a Látvány tartott ott. A látvány mindenért kárpótolt. Fantáziám homályos képernyőjén izgalmasabbnál izgalmasabb képek rajzolódtak ki. Volt ott sárkánygyík, bálna, zsiráf, boszorkány, repülőgép – csupa-csupa olyan dolog, mellyel a való életben nem találkozhattam. És mindezeket most egyszerre megkaptam ajándékba. Ha már alvófélre szelídült a tűz, kipirult arccal baktattam hazafelé. Útközben azon gondolkodtam, ha raknék otthon a ház mögött egy kis tüzet, akkor megint részese lehetnék a varázslatnak: megolvaszthatnám újra a tájat, és előhívhatnám a csodás lényeket.
Kedves kiállító Művészek! Tüzet raktatok ti is, ahogy József Attila írja: „Valami nagy-nagy tüzet”, beledobáltátok az „ócska, Csorbát”, megunt kacatot, hadd égjen. Megolvasztottátok a tájat, átnéztetek rajta és elhoztátok, amit láttatok. Ki ezt, ki azt. Van, aki egy árva lófejet látott, van aki csillaggömböket, Adyt, aztán bagollyal táncoló fiút, csillogó köveket, tűztölcsért, rézzé égett tavaszi rügyeket, pillangókat és még sorolhatnám.
Más-más nézőpontból ábrázoltátok ugyanazt a zónát: az emberlakta birtokot. Vannak akik, az emberi provincián túlra is elmerészkedtek, oda, ahol a forma geometriai alakzattá sűrűsödik, és a színek öregesen összetöpörödnek. Bátran átnéztetek az égő tűzön, biztos van, aki jócskán megégette a talpát, sőt az egész testét, másnak bekormozódhatott a bokája, de a Látványért ti is vállaltátok a megpróbáltatásokat. Van aki még ott a szabadtűznél a nyílt levegőn, plein air, ecsetet vett elő, és felskiccelte, amit látott. Mások friss hamu mellett töltötték az éjszakát, színeseket álmodtak, és reggelre gyémántot találtak a hamu helyén. Megint mások begyűjtötték a kormot, és azzal álltak neki a fény-árnyék játéknak. De akadtak olyanok is, akik napokat, hónapokat, éveket vártak, és hosszú idő távlatából emlékeztek vissza az inspiráló élményre. A távlatot kompozícióvá nemesítették. Aki pedig pár hét után véletlenül visszasétált a tűz helyére, friss tavaszi hajtással, friss anyaggal találkozott, és nem tudta megállni, hogy ne vonszolja oda állványát vagy munkaasztalát, és ne örökítse meg a szárakat és kacsokat, indákat és bimbókat.
Anyagok, színek, formák, alakzatok, vonalak, árnyalatok. Mentésre szoruló élményeket formáztatok ki belőlük, és most közszemlére bocsájtjátok. A ránk gyakorolt hatás alól, mi befogadók, nem tudunk kitérni. Elementárisan hat ránk, mint a szabadtéri tűz. Ha egyszer ránézünk az alkotásokra, észlelésünk rögtön menti őket. De másként, mint a mindennapi élet futkosása közben észlelt vizuális élményeinket. A művek adta tapasztalatokat letesszük memóriánk „asztalára”. És rájuk-rájuk klikkelünk. S amikor újra betölt, gyönyörködünk bennük, vagy éppen megértünk valamit általuk.
Ilyentájt, kora tavasszal a természet új erőre kap. Forradalmak időszaka ez. Emlékszem, a mezők égtek, mi meg tizenöten baktattunk gumicsizmásan Újlétára, a faluba a kultúrba szavalni. A nagy költő emlékére viseltük a gumicsizmát, ez volt a koncepció lényege. A tanárunk szerint óriási ötlet, szerintünk meg oltári blamázs. Fel is lázadtunk ellene, de ez már egy másik történet. Vittük a díszletet is magunkkal, a versek illusztrációit: a juhászt szamáron, akinek földig ért a lába, a feltámadott tengert, Bemet, aki inkább Rumcájszra hasonlított. Szóval vittük a képeket, és amikor átnéztem az utolsó tavaszi tűz felett, Petőfit láttam egy lángparipán lovagolni és eltűnni a messzeségben. Azóta sem feledem azt a látványt. Kívánom, hogy a ti alkotásaitok is feledhetetlen élményt nyújtson a látogatók számára.

Bővebben Halász Margitról:
halaszmargit.hu
www.facebook.com/halaszmargit